Molnár Krisztina Rita költő, író
„Ha költő lennék, a sírás jutna eszembe.
Ahogy a föld lassan, kitartóan könnyezik. És miközben szép lassan pusztul, a bánatból
kőcsipkéket és oszlopokat épít. Hány év, míg a cseppkő egy centit nő? Pedig mondta az a fiú,
aki a vezetést tartotta az első napon. Elfelejtettem. Tamás biztos emlékszik, minden adatot
rögzít az agya, de most nem akarom zavarni. Becsukta a szemét. Lehet, hogy elszundított.
Olyan nyugodt a légzése. Szörnyű, amikor álmában is sípol. Mintha a tüdejével sírna.
Borzasztó, de néha azt hiszem, hogy ez még mindig jobb, mint ha egyáltalán nem csinálna
semmit. Hátborzongató, hogy egész kisfiú kora óta nem sír. Ha fáj valamije, akkor sem.
Mikor leesett a meggyfáról a nagyszüleinél, és tele volt sebekkel, akkor sem. Mikor elveszett
a kedvenc mackója, akkor sem. Állt, mint egy szikla, és hallgatott. Csak ez a sípolás és a
köhögés. Még senki nem látott ilyet. Egy gyereket, aki nem sír.”
A víz ösvénye ma reggel esőt hozott, és egy remek alkalmat a részletek felolvasása utáni beszélgetésre egy barátságos könyvtárban.
Szó esett befagyott könnycseppekről, arról, hogy a kitörni nem tudó érzések hogyan betegítik meg a testet is, de a halálfélelem zsigeri érzése is szóba került.
A legérdekesebb talán az volt, amikor kiderült, hogy egy regényben – például A víz ösvényében – minek az alapja a kézzelfogható valóság, és mi a képzelet szülötte.
Arról például, hogy egy kovácsoltvas kerítést hófehér csigaházak díszítenek, mindenki azt hitte, én találtam ki.
Pedig – ahogy az évekkel ezelőtt készített fényképen is látható – egyszerűen csak szembetaláltam magam ezzel a kerítéssel. Aminek következtében megismerkedtem a mögötte élőkkel is – akik aztán bekerültek a kisregény szereplői közé. Az már igaz, hogy mindez mesébe illő. De tudjuk, hogy gyakran a legvalószínűtlenebb dolgok a legvalóságosabbak.
Köszönöm a meghívást a Budakeszi Nagy Gáspár Könyvtárnak, és a valódi beszélgetést a Budakeszi Német Nemzetiségi Általános Iskola, a Wudisuli hetedik osztályosainak és felkészítő tanáruknak, Fehér Anikónak!
